2011: A KÉMIA NEMZETKÖZI ÉVE

 

A kémia eredete és tárgya

A magyar nyelvű kémia születése

Az alkémia Magyarországon

Kémia a közéletben

Híres kémikusok

Híres magyar kémikusok

Nobel-díjas kémikusok

 

A kémia eredete és tárgya

A kémia, mint az anyagi világ tulajdonságainak megismerésére törekvő természettudomány egyik ága, viszonylag fiatal: 3-400 éves. Mint egyfajta tudatos emberi tevékenység elnevezése azonban sokkal régebbi. A kémia név az ókori hellenisztikus Egyiptomban született, és tulajdonképpen magát az országot jelenti. A fáraók nyelvén Egyiptomot Keminek nevezték. Itt találkozunk először azzal a törekvéssel, hogy az ember aranyat készítsen. Az arany a fémnek nevezett anyagok egyike. Nem is a legritkább, nem is a legértékesebb. Mégis amióta emberi társadalom létezik, az arany mindig különleges becsben állt. Mindig érték volt, főként ékszerek, majd pénz készítésére szolgált. Uralkodó szerepét a kezdetek óta megtartotta. Ma is változatlan érték, akár ékszer készül belőle, akár bankok pincéjében áll tömbökben, felhasználatlanul. Valójában nehezen érthető, miért ilyen nagy becse, de jobb, ha így fogadjuk el!

Az ókori Egyiptomban viszonylag sok kémiai ismerettel rendelkeztek. Orvosságokat és kozmetikai szereket gyártottak, textíliákat festettek, szappant főztek stb. Nagy Sándor király makedon hadserege a Kr.e. IV. évszázadban elfoglalta Egyiptomot, ezután évszázadokon át a görögök alkották az ország uralkodó rétegét. A hellenizmus a görög filozófia virágkora volt. Legjelentősebb tudósuk Arisztotelész, Nagy Sándor ifjúkori nevelője is ebben a korban élt. Arisztotelész természetfilozófiája szerint a világ négy őselemből áll: tűzből, vízből, levegőből és földből. Ezek különböző aránya képezi az anyagok végtelenségét. A nemesfémekben például sok a tűz, kevés a föld. Az egyiptomi gyakorlat és az arisztotelészi filozófia találkozásából született az aranykészítés gondolata. Mert hiszen a nem nemes fémekből készülhet arany, ha sikerül belőlük a földet kiszorítani, és tűzzel helyettesíteni. Meg is próbálkoztak vele. Ezzel valami fontos új vette kezdetét, amit elneveztek kísérletezésnek. A kísérletezés pedig a természettudományok fejlődésének alapfeltétele. Az aranycsinálás kísérlete Kemiből származik, kemiai művészet néven terjedt el, és vált ismertté. Innen ered a kémia név. Legelőször egy szicíliai csillagjós, a Nagy Konstantin császár idejében élő Julius Maternus Firmicus egyik Kr.u. 336-ban írt munkájában találkozunk a kémia szóval. Firmicus megírja, hogy az egyes csillagállásokban születetteknek milyen foglalkozást célszerű választani. A Szaturnusz jegyében születetteknek ajánlotta többek között a kémikusi pályát.

Amikor az arabok elfoglalták a bizánciaktól Egyiptomot, az ott talált ismereteket átvették, sőt tovább is fejlesztették. A neveket azonban arabosították, eléje tették az al- névelőt. Így lett a kémiából alkémia, és e néven terjedt el elsősorban az arab uralom alatt álló Spanyolország és Szicília közvetítésével a keresztény Európában.

Az alkémisták közel kétezer éven át keresték az aranycsinálás titkát. Sokszor vaktában kísérleteztek, különböző anyagokat véletlenszerűen vegyítettek egymással, olvasztottak és főztek. És így, ha aranyat nem is, de sok mindent feltaláltak. Például az ásványi savakat, az alkoholt, a puskaport, a kémiai eszközök közül a lombikot, a vízfürdőt, a desztilláló berendezéseket. Aztán a 16. században kezdett megrendülni a bizalom az alkémiában, nevezetesen abban, hogy mesterségesen lehet aranyat csinálni. Új irányba terelődött a figyelem, amelyet a svájci Paracelsus (1493-1541) jelölt ki. Vele kezdődik az orvosi kémiának nevezett korszak. Paracelsus szerint az emberi test folyamatai kémiai folyamatok. A betegségek is, következésképpen ezek gyógyítása is lehetséges kémiai úton. A kémikus feladata tehát orvosságok keresése, előállítása. Paracelsusnak sok követője volt, főleg orvosok. Az orvosok már akkor is egyetemet végeztek, mégis a tudósok közül ők álltak legközelebb a természethez. A tanult ember a dolgokat megismerni, és a megismertet rendszerezni akarja. Az orvoskémikusok, iatrokémikusok sokat tettek a kísérletezés folyamán feltárt dolgok megmagyarázásáért, csoportosításáért. Bevezették például a savak, bázisok, sók fogalmát. Felismerték, hogy ugyanazon anyagnak különböző halmazállapotai lehetnek. Rájöttek, hogy nem minden levegő, ami légszerű, hogy vannak egyéb légnemű anyagok is, és ezeket gázoknak nevezték el a görög káosz szó alapján. E kor tudósai már nem akarták, hogy aranycsinálóknak nézzék őket, ezért új nevet találtak. Alkémista helyett kémikusnak nevezték magukat, nem tudván, hogy ez az elnevezés valaha régen már létezett. A kémia e korban megjelent az egyetemi oktatásban is, kezdetben nem önálló tantárgyként, hanem az orvostudomány keretében. A 17. században aztán megjelentek az első önálló kémiai tanszékek, az első 1602-ben a németországi Altdorf egyetemén, a következő valószínűleg Jenában. Aztán sorra a többi egyetemen, de azért még sokáig az orvosi kar keretében működtek.

A 18. századot a gázkémia korának nevezik. A vizsgálatok központjában elsősorban a gázok álltak. Ekkor fedezték fel az oxigént, a nitrogént és a hidrogént. Ennek következtében rájöttek, hogy a víz és a levegő sem homogén, egynemű anyag, hanem összetett. E korban már olyan tudósok kutattak, akiknek a neve máig fennmaradt, mint például Boyle, Priestley, Cavendish, Lavoisier, Richter és mások. A 18. század végén bevezették a máig használt kémiai nevezéktant, a 19. század elején tisztázták az elem és a vegyület, az atom és a molekula fogalmát.

Ugyanebben a században a kémiát úgy határozták meg, hogy tárgya azon változások vizsgálata, amelyek során egyes anyagok minőségileg más anyagokká alakulnak. Megkülönböztették a szervetlen és a szerves kémiát. Mindez azon a tételen alapult, hogy a kémiai elemek a természet olyan alapvető anyagai, amelyek más anyagokká már tovább nem bonthatók. Az elemek oszthatatlan atomokból tevődnek össze.

A múlt század végén aztán kiderült, hogy az atomok nem a végső összetevők, nem is oszthatatlanok, hanem még kisebb alkotókból: protonokból, elektronokból állnak, amelyekhez később még a neutronok járultak. Ezeknek a számától és az elhelyezkedésétől függ, hogy milyen kémiai elemet hoznak létre. Olyan rendszer kezdett felködleni, amellyel szinte visszaérkeztünk az ókor őselem elgondolásához.

Aztán századunkban tisztázódott az atomok belső szerkezete is, hogy van atommag, benne a protonok és a neutronok, és körülöttük keringenek meghatározott pályán az elektronok. Az atomok felbontása azonban lehetetlennek bizonyult a kémiai laboratórium hagyományos eszköztára segítségével. Ehhez már új tudomány és technika kellett.

Kiderült, hogy mindaz, amit a kémikus művel, az elektronhéjakon, mégpedig a legkülsőkön játszódik le. Ma tehát a kémia tárgyát úgy definiálhatjuk, hogy az atomok és a molekulák azon mozgásformáival foglalkozó természettudomány, amelyek az atom legkülső elektronhéjában játszódnak le.

Látjuk tehát, hogy a kémia név ugyan nagyon régi, de tárgya az évezredek folyamán többször változott. Elképzelhető, hogy a jövőben is változni fog.

A kémia tehát a természettudomány egyik ága. A többi ágazattól azonban egy dologban különbözik. Minden természettudományi ág a természetben található anyagokkal foglalkozik, azokat rendezi, tulajdonságaikat, összetételüket, alkalmazhatóságukat, átalakíthatóságukat, változásaikat, esetleg mozgásukat vizsgálja. A kémiára is vonatkozik sok minden a fentiek közül, ám még valami olyanra is képes, amire a többi tudományág nem. Nevezetesen, a kémia a természetes anyagokból új anyagokat is tud „teremteni”, olyan anyagokat, amilyenek a természetben nem fordulnak elő, amelyek a laboratóriumban születnek, amelyeket aztán a nagyipar termel tömegesen, és amelyek nélkül a társadalom talán már létezni sem tudna.

Amikor az ember a történelemben feltűnt, az ókor kezdetén, már igen sok ismerettel rendelkezett. Köztük olyanokkal, amelyeket ma a kémiai ismeretek közé sorolunk, és amelyeknek révén már maga az ember is új anyagokat „alkotott”. Tudott kenyeret sütni, sört és bort készíteni, szappant főzni, üveget gyártani, téglát égetni és még sok mást. A középkor alkémistái feltalálták a sósavat, a salétromsavat, a kénsavat, az alkoholt. Ezek egyike sem fordul elő a természetben, mindegyiket „gyártani” kell.

Az utóbbi termékek előállítása sokáig laboratóriumokban, patikákban folyt, aztán a 16. században már manufaktúrákat hoztak létre a gyártásukra. Ezekben persze nem csak „új”, mesterséges anyagokat gyártottak, hanem olyanokat is, amelyek ugyan előfordultak a természetben, csak éppen nem volt belőlük elegendő. Ezen is a kémikusok segítettek: módszereket dolgoztak ki bizonyos természetes anyagok mesterséges előállítására. Lemásolták a természetet.

A 17. században a nátriumkarbonátra, közönséges nevén a szódára nagy szüksége volt a francia textiliparnak a vászon fehérítéséhez. A háborúk megakadályozták az importot. Ki kellett valamilyen módszert találni a szóda előállítására a bőven rendelkezésre álló konyhasóból. Egy Leblanc nevű francia kémikus ki is találta 1789-ben a mesterséges szódagyártást. Ettől kezdve szokás vegyiparról beszélni.

A szerves kémia fejlődése hozta létre a múlt század második felében a szerves vegyipart. Születését egy Perkins nevű fiatal kémikustól származtatjuk, akinek az anilinnel végzett kísérletezése közben mályvaszínű kristályok keletkeztek. A vegyész az oldatba ejtette zsebkendőjét, s az szép mályvaszínű lett. Akkor támadt a gondolata, hogy ez az anyag alkalmas textíliák festésére. Annál is inkább, mert ilyen színt a korábban használt természetes növényi festékekkel nem tudtak előállítani. A termék erre a célra alkalmasnak bizonyult, és Perkins 1857-ben vagyonos apja támogatásával Angliában gyárat alapított. Sok-sok eredményes kísérlet történt hasonló színes termékek előállítására, számos vegyiüzem alakult. És ezekben megint csak kísérleteztek. Olyan anyagokat is előállítottak, amelyek gyógyító hatásúaknak bizonyultak. Kialakult a gyógyszeripar, aztán megjelentek a „műanyagok”-nak nevezett termékek, amelyeknek már az elnevezése is hirdeti „mesterséges” voltukat.

A vegyipar a világ legjelentősebb iparágai közé tartozik. Termékei nélkül, mondhatjuk nyugodtan, napi életünk már elképzelhetetlen. Az emberi társadalomnak szüksége van rá! Ám mindaz, amit nem a természetből veszünk, hanem magunk állítjuk elő, valamilyen formában előbb-utóbb ártalmas is lesz a természetre. Erre egyre inkább figyelni kell! A társadalom sokáig közömbösen ment el e probléma mellett, de századunkban talán még jókor észrevette a veszélyt, és igyekszik tenni ellene.

Sokszor nevezzük napjainkban tudományos-technikai forradalomnak korunk ipari fejlődését. Ezen azt értjük, hogy az ipar a tudományos eredmények segítségével termel újat. Nem mindig volt így. Bőrt cserzeni, acélt gyártani és sok mást az emberiség jóval azelőtt tudott, hogy fogalma lett volna a folyamat mibenlétéről. Az ipar a gyakorlat tapasztalatai alapján fejlődött, és csak utána következett a tudományos megindoklás. Jellemző példa erre: a 18. században találták fel és vették használatba a gőzgépet. Működésének tanulmányozása révén azonban csak jó száz évvel később született meg a termodinamika tudománya.

Ám a szerves vegyipar korában megfordult a helyzet. Ez az iparág a szintetikus textilszínezékek gyártására épült. A kívánt színeket pedig a divat diktálta. Üzleti érdek volt egyre újabb színekkel jelentkezni, lehetőleg olyanokkal, amilyenekkel a konkurencia nem rendelkezett. A gyárak nagy szerveskémiai laboratóriumokat rendeztek be, és kiadták nekik a kutatási programot: tessék ilyen vagy olyan színezéket előállítani! A kutatók pedig kutattak. És többnyire – néha ugyan csak hosszú keresés után – produkálták a kívánt színezéket, amelynek aztán megindult a nagyüzemi termelése. Ebben az iparágban tehát a tudományos munka megelőzte és lehetővé tette a gyártást.

A tudományos-technikai forradalom kifejezés századunk második felében született meg, és maga a fogalom is ebben a korban jött létre. Az elmondottakból azonban egyértelműen kiderül, hogy a tudományos-technikai forradalom kezdete a múlt századvég szerves vegyipari termelésében található meg.

forrás: http://www.tankonyvtar.hu/kemia/magyar-kemia-080903-282

vissza

 

 

 

A magyar nyelvű kémia születése

Herdernek, a 18. században élő nagy német történésznek és filozófusnak a magyar nyelvről 1791-ben írt jóslatát sokszor emlegették és emlegetik hazánkban azóta is. Így szólt: „a magyarok most a szlávok, németek, oláhok és más népek közt az országuk lakosságának csak kisebb részét alkotják és évszázadok múltán talán nyelvüket sem lehet majd megtalálni”. Fenyegető jóslata azóta szerencsére nem vált be, de azért érdemes rá odafigyelni. Különösen napjainkban, amikor olyan aggasztó számban csökken nemzetünk létszáma. Akkor is bizonyos előjelek – nem minden indok nélkül – késztették e megállapításra a német tudóst.

Mert hát mi volt a nyelvi helyzet Magyarországon a 18. században? Az arisztokrácia franciául beszélt, a polgárság többnyire németül, a közigazgatás, a bíróságok, a középiskolák nyelve a latin volt: magyarul a paraszt beszélt, ha nem éppen szlovákul, ruszinul vagy románul szólalt meg. Bizony rosszul nézett ki a magyar nyelv jövője, talán be is vált volna a herderi jóslat, ha nem lép közbe II. József. Hálásak lehetünk neki a magyar nyelv ügyében tett szolgálatért. No, nem mintha annyira becsülte volna nyelvünket, sőt ellenkezőleg, lenézte, megvetette. Barbár és kezdetleges nyelvnek tartotta, amelyen bonyolultabb dolgot még megfogalmazni se lehet. Különben is, ő német nyelvű birodalmat képzelt el, és próbált megvalósítani.

1784 májusában jelent meg II. József nyelvrendelete, amelyben Magyarországon a német nyelvet tette meg az állam hivatalos nyelvévé. Így kell közzétenni a rendeleteket, így kell a felsőoktatásban oktatni, s ezt legalábbis tanítani a középiskolákban, ezt kell a közigazgatásban, a törvénykezésben és pereskedésben használni. Senki sem nyerhet hivatali állást, ha nem tudja kellőképpen a német nyelvet. Meg is magyarázta rendeletében, hogy miért jó és hasznos ez az ország számára. Hiszen a latin nyelv használatának elterjedtsége Magyarország közigazgatásában már maga is bizonyítja, hogy a magyar nyelv erre nem képes és nem alkalmas. Viszont az sem kívánatos, hogy az országot továbbra is olyan nyelven kormányozzák, amelyet a lakosság nem ért. „Ha a magyar nyelv volna Magyarországnak és Erdélynek általános nyelve, hasznát lehetne venni közügyekben. De köztudomású, hogy a német, illír és oláh nyelvek szintúgy el vannak terjedve. Nem lehet tehát hivatalos nyelvül mást választani, mint a németet, a monarchia katonai és politikai igazgatásának nyelvét. A franciák, angolok és oroszok példája tanúsítja, milyen hasznos egy államnak, és mennyire elősegíti a testvériséget, ha csak egy nyelv használatos.”

A császár nem ismerte a magyar népet. Nem tudta, hogy ez a nemzet valami ellen rendkívüli egységet képes mutatni, míg valami érdekében ugyanezt nem tudja megtenni.

A rendelet hatására csak azért is terjedt a magyar szó. A budai Várszínházban, amelyet Kempelen Farkas épített át a karmeliták kolostorából, német nyelven játszottak évtizedek óta. Ám 1785. szeptember 12-én először játszottak ott színdarabot magyar nyelven, a Mesterséges ravaszság című vígjátékot. 1786-ban megindult a Magyar Kurír című újság. Kolozsvárt kiadták az első természettudományos könyvet magyar nyelven, Benkő Ferenc: Magyar mineralógia című ásványtani szakkönyvét. 1787-ben megjelent a Pozsonyi Magyar Musa, 1788-ban Kassán a Magyar Museum, Pesten a Magyar Merkurius, 1789-ben Komáromban a Mindenes Gyűjtemény, Pesten Rácz Sámuel: A physiologiának rövid summája című élettani műve. A kiadványok címében szinte tüntető jelleggel jelenik meg mindig a „magyar” szó. Ez spontán folyamat volt. De a Kassán 1789-ben Kazinczy Ferenc kiadásában meginduló Orpheus-szal megkezdődött a tudatos magyar nyelvújítás korszaka. Művelői elgondolkodtak József császár szavain. Valóban alkalmatlan a magyar nyelv magasabb tartalmak kifejezésére? Hát korszerűsítsük a nyelvet, tegyük alkalmassá mindenféle szolgálatra!

A természettudományok művelői is megpróbálták a magyar nyelvet szakirodalmunkban felhasználni. Ők tapasztalták legélesebben, hogy e célra valóban kevéssé alkalmas.

A kémiában az első magyar nyelvű könyvet Nyulas Ferenc, Erdély főorvosa, Winterl Jakab tanítványa jelentette meg Kolozsvárt 1800-ban, Az Erdély országi orvosi vizeknek bontásáról közönségesen címen.

Célkitűzését, nehézségeit nem kell magyaráznunk, elég, ha a könyv bevezetőjéből idézünk, élvezhetjük is szép nyelvezetét.

Írta pedig Crantz bécsi professzornak egy könyve ürügyén, amelyet szerzője 1777-ben írt Gesundbrunnen der Oesterreichischen Monarchie (Az osztrák monarchia gyógyvizei) címen, amelyben a magyarországi gyógyvizekről is beszámolt, már amelyikről volt adata. Nyulas idézte bevezetőjében Crantznak ezzel kapcsolatos szemrehányását, és olvashatjuk az ő magyarázkodását:

„De vajjon mi lehet az oka, hogy Magyarországnak természetvizsgálói a magok tulajdon javaikat megösmérni oly kevéssé igyekeztek? Azt amit nékik a természet nyújtott világosságra hozni, vele maguk élni, a szomszéd nemzetekkel s minden más tudni kívánó tudósokkal közleni hajlandók nem voltak? Bizonyára Magyarországnak nem volna külföldi orvosvizekre szüksége, ha magáét ösmérni akarná.”

„Magyarországnak minden szüleményeiből, melyek a tudományoknak kölcsönös eszközül szolgálhatnának, majd semmi sincs a mái napon előttünk tudva. Az ültetvények országából alig egy ültetvény, egy fű, az állatok közül alig egy bogár neve van leírva; a jóízű konyhasót, és ama tirannust, az emberek elkerülhetetlen bálványát; az ércet kivévén, az ásványok közül igen kevéssel bírunk. De kivált a vizek közül mindenekfelett legkevesebb van a tökéletes megvizsgálás által tudva. Holott én az én tanulószobámban ama kövecses arábiai, kanadai, szibériai kéncsekkel valójában időt töltök, bennek gyönyörködöm, s a kamcsatkai lakosakkal egyetemben az ő leírt vizeiket elmémben iszom. Nemde egészségemre nézve sokkal nagyobb haszonnal innám a magyarországiakat, melyekhez valójában hozzájuthatnék. Csak volnának ösméretesek?”

Nézzük meg most, mi volt a főproblémája, újra idézünk:

„Elég bőv a magyar nyelv, így szól egy nagy nyelvművelő, nincs miért új szókról gondoskodnunk. Elég bőv, az igaz, beszélleni közönségesen, de nem tudományosan írni, mert ma akármi tudománynak nyúljunk írásához magyarul, hasonló fáradságunk egy sűrű erdőben utazáshoz, ahol mindenütt akkor kell magunk előtt az utat csinálni, amikor utazunk. Nekem többet kellett e munkámban a tárgyszóknak kitételeivel, mint a vizeknek bontásával küszködnöm. Még senki magyarul vizet nem bontott, a kémia is újság nyelvünkben, innen szükségesképpen sok új szókat kell csinálnom...”

Könyvének fejezetcímei:

A vizeknek bennékeiről, vagyis alkotórészeiről; A vizek bontásának peszlekeiről, magyarázat: „Peszleknek nevezem mindazon eszközöket, melyekre a vizek bontásában szükség vagyon”, vagyis üvegek, edények, kémcsövek stb.; Kémeszközök, azaz a kémszerek, reagensek; Repdékeny bennékeknek mennyiségéről – az illó alkatrészek meghatározása; Az Állékony bennékeknek mennyiségéről, és végül A vizeknek összvealkotásáról már nem is szorul értelmezésre.

Nyulas Ferenc Köszvényesremetén született 1758. július 25-én. Orvosi tanulmányait Bécsben kezdte, majd a pesti egyetemen folytatta, és ott nyerte doktori oklevelét 1788-ban. A kémiában Winterl Jakab volt tanára. Szamosújváron kezdte orvosi praxisát, majd Kolozsvárra költözött. 1804-ben Kolozs vármegye fizikusi (tisztiorvosi) állását vállalta el, majd 1806-ban egész Erdély protomedicus-a, vagyis hatósági főorvosa lett. A szóban forgó könyvet még magánorvosként írta. A könyv főtárgya a radnai gyógyvizek vizsgálata volt, tehát a gyógyvízelemzés magánemberként kezdte érdekelni, és ezt hatósági orvosként is folytatta. Többi vizsgálata azonban nyomtatásban nem jelent meg. Meg kell még jegyeznünk, hogy Nyulas a himlőoltás bevezetésének egyik élharcosa volt Magyarországon.

A fekete himlő igen elterjedt és veszélyes fertőző betegség volt az ókortól kezdve. Ázsiában már régóta felismerték, hogy ha himlőbeteg ember himlőhólyagának váladékát egészséges ember valamilyen nyálkahártyájára helyezték, akkor az ugyan megbetegedett tőle, néha könnyebben, de bizony elég gyakran halálosan. A fekete himlő távoli rokona az enyhébb tehénhimlő. Jenner megfigyelte, hogy a tehénfejő asszonyok többnyire átesnek a tehénhimlőn, ám utána fekete himlőt már nem kapnak. Ilyen betegektől vett váladékkal oltott be gyerekeket, majd ezeket egy idő múlva fekete himlő váladékkal is beoltotta, s lám a fekete himlő nem tört ki rajtuk. Nem hiszem, hogy ma ilyen életveszélyes kísérletezést engedélyeznének! Dehát akkor még másként mentek a dolgok. Jenner eredményeiről 1798-ban számolt be egyik könyvében. 1799-ben, nem kis mértékben Nyulas kezdeményezésére és felelősségére, már oltottak Jenner eljárása szerint. Az ember gyakran meglepődik, hogy abban a postakocsis világban milyen gyorsan terjedtek a tudományos információk! A Jenner-féle oltás már a múlt század elején széles körben került alkalmazásra hazánkban, de csak 1876-ban tették kötelezővé Magyarországon. Úgy tűnik, hogy a fekete himlőt leküzdötte az emberiség. Ma már számos országban nem is oltanak ellene. Csak ne csalódjanak, és ne jelenjék meg egyszer újra. Ravaszok és szívósak a vírusok. A vírus szó egyébként szintén Jennertől származik, hasonlóképpen a vakcina szó is a tehén latin nevéről: vacca.

Nyulas Ferenc Kolozsvárt hunyt el 1808. december 27-én.

Nyulas könyve analitikai kémiai tárgyú, az egyetemes kémia területén az első magyar nyelvű könyvet Kováts Mihály írta. A könyv címe Chémia vagy Természettitka, 1807-ben jelent meg Budán két kötetben; a szerző rendszeresen csak Magyar Chémiának nevezte. A könyv tulajdonképpen fordítása egy Gren német szerző Grundriss der Chemie című 1796-ban megjelent könyvének, csak éppen Kováts a német szerző flogisztonikus nézeteit korszerűsítette antiflogisztonikusra. Kovátsnak is a hiányzó magyar szókinccsel volt baja. Az ő könyve is tudatosan magyarosít. „A magyarnak mind a nyelve, mind az esze alkalmatos arra, hogy a tudományokat magyarul tsepegtesse kedves magzatjainak az elméjekbe... mert ha igaz lészen, hogy magyarul írhatni Chemiát, akkor igaz lészen az is, hogy magyarul minden tudományt írhatni, tudva lévén, hogy a Chémia a legújabb és a legnehezebb tudomány” – olvashatjuk a könyvben. Ezért neki is magyar műszavakat kellett gyártania. Néha a választást az olvasóra bízta, hogy például az arzénre javasolt négy névből (egérkő, maszlagértz, felségmaszlag, tserépkobalt) melyiket választja. Más Kováts-féle magyar szavak: göbetök (retorta), szélke (fiola), elegyítés (szintézis), remek (kísérlet), kihuzadék (extrakt), pedzőszer (reagens), atyafiság (affinitás), paránygó (molekula), természettitka (kémia), anyag (matéria).

Szavai erőltetettebbek, mint Nyulas magyarításai, és kevésbé is maradtak meg. Bírálták is miatta. A Tudományos Gyűjtemény 1820-as kötetében egy csak D.G.-vel jelzett szerzőtől olvashatjuk: „Miért kell a meg-visgálás vagy próba helyett kisirlet, a virtus helyett himség, a materia helyett anyag, holott az elsőbbeket minden magyar érti, még a köz emberek is, az hátulsókat senki sem...”

Hát azért az anyag szó jól meghonosodott a materia helyett. Úgy tűnik a műnyelv alkalmazása során dőlt el, nehéz lenne megmondani, hogy melyik szó milyen szempontok alapján maradt meg, és melyik tűnt el.

Kováts Mihály 1762-ben Korláton (Abaúj megye) született, Sárospatakon tanult. 1794-ben a pesti egyetemen szerezte doktorátusát. Majd külföldi egyetemeken bővítette ismereteit. Pesten telepedett le és folytatott praxist. Számos más szaktudományban is írt könyveket magyarosító, nyelvújító szándékkal. Sok energiát fordított erre. 1849-ben Mezőcsátra költözött, és ott hunyt el 1851-ben.

Elhagyván több ismert nyelvújító javaslatot és személyt, rátérünk a túlzások korára, ami minden tudomány születésénél – nem csak nyelvieknél – előfordul. Az inga mindig túlleng, aztán megint kissé visszaleng. A túlzást Schuster János professzor kezdeményezte. Winterl közvetlen utóda Baranya megyei sváb családból származott, és orvosi tanulmányait Pesten végezte. Úgy gondolta, hogy a kémiai elemek és vegyületek elnevezését is magyarosítani kellene.

A kémiai elemek nemzetközi neveinek elemzése megmutatja, hogy ezek rendszerint a korabeli társadalom szellemiségét tükrözték. Az ókorban megismert elemeknek az egyes nyelvekben általában önálló nevük van, vagy csak a közös alapnyelvből leszármazott nyelvekben hasonlítanak egymásra, utalván a közös eredetre, a latinra. Például a ferrum (vas), argentum (ezüst) és más elemek esetében. A magyar nyelvben vas, ezüst, arany, réz, kén, ón nem európai nyelvből származik, ezeket az elnevezéseket már magunkkal hoztuk.

A középkor alkémistái által felfedezett elemek már minden európai nyelvben azonosak, mint arzén, antimon, bizmut, cink. Felfedezőiket nem ismerjük.

Az első elem, amelyiknek ismerjük a felfedezőjét, a foszfor volt. Hennig Brand hamburgi alkémista 1669-ben állította elő vizeletből. Nevét egy Elsholz nevű orvos 1679-ben írt könyvében kapta. Akkoriban sokat írtak az újságok a foszfor csodálatos világításáról. Leibniz, a tudós és akkor éppen hannoveri miniszter nagyobb mennyiségű foszfor előállításához a nyersanyagot a hadsereg révén biztosította. Divatcikk is lett udvari körökben a foszforeszkáló ruha. A 18. században sok új elemet fedeztek fel. A racionális kornak megfelelően az új elemet valamelyik jellemző tulajdonsága ógörög nevéről nevezték el, mint például klór-zöld, bárium-nehéz, króm-színes, oxigén-savképző stb. Utána jött a klasszicizmus kora a múlt század első felében, és akkor az elemek nevében feltámadt az ókori görög mitológia: kadmium: Kadmos királyfi, Európa bátyja; a tantál: Tantalos, aki ellopta az istenektől a tüzet; vagy a latin hagyományból: cerium: Ceres a termés istene; tellur: a Föld istene, sőt még a germán mitológia is: tórium, Thor germán főisten, vanádium: Vanadis, a szerelem istennője stb.

Aztán beléptünk a nemzettéválás korába, nemzetéről nevezte el a felfedező új elemét. Az első a ruténium volt, amelyik Oroszországról kapta a nevét, a gallium Franciaországra utalt, és ha már ilyen volt, nyilvánvaló, hogy hamarosan Németországnak is kellett egy elem, amely nevét viseli, fel is fedezték a germániumot.

Ez utóbbiakat ugyan jóval Schuster halála után fedezték fel, ám ő nekilátott a korábbiak magyarra keresztelésének, és kidolgozta rendszerét. Az aranyból indult ki, ez volt az alap. Schuster úgy vélte ez a legmagyarabb elem, legalábbis nevében. Az anya szóból vezette le. Pedig ez a név a perzsa hiranya szóból származik, ahogy perzsául az aranyat nevezik. Valószínűleg vándorlásaink során vettük át tőlük.

Schusternél minden fém elnevezése az -any végződést kapta. A szó elejét átvette valamelyik korábbi nyelvújítótól, vagy maga adta a fém valamely tulajdonsága alapján. Így lett a bárium súlyany, a tantál nemitany, az arzén himany, a kobalt banyany, a nikkel – ki tudja miért – ledérany, a cink horgany, a kéneső meg higany. A rendszer kedvéért a magyar neveket is anyozta, a vasból csinált vasanyt, az ezüstből ezüstanyt, a rézből rézanyt.

A nemfémek ó vagy ő végződést kaptak, így lett a klór zöldlő, a bróm büzlő, a jód iboló, az oxigén savító, a nitrogén fojtó stb.

A vegyületek az oxidációs fok szerint -acs illetve -ag végződést kaptak, így lett az ezüstnitrát fojtósavas ezüstag.

Schuster János Pécsett született 1777. május 4-én sváb pékmester fiaként. 1794-ben iratkozott be a pesti egyetem orvosi fakultására, 1802-ben doktorált, majd Winterl tanársegéde lett. 1808-ban a természetrajz professzorává nevezték ki, de már egy év múlva, Winterl halála után átvette a kémiai tanszék vezetését. 1838. május 19-én hunyt el. Nagy népszerűségnek örvendett a fővárosban. Ő volt a Magyar Tudományos Akadémia első kémikus tagja (1831). Az Akadémia, illetve korabeli elnevezése szerint Magyar Tudós Társaság azzal a fő célkitűzéssel alakult meg 1825-ben, hogy „a tudományok és szépművészségek minden nemeiben a nemzeti nyelv kimíveltetésére igyekezzék”. Schuster professzor alaposan igyekezett! Bár mintha a magánhangzó-illeszkedés törvényét nem érezte volna magára nézve kötelezőnek.

Ezt Schirkhuber Móric piarista tanár (1807-1877) tette helyre, amennyiben a rézanyból rézenyt csinált, és a többit is ennek megfelelően módosította. Nendtvich Károly hosszú időn keresztül Schuster tanársegédje, majd nyelvújító munkájának folytatója, később úgy nyilatkozott, hogy Schuster tulajdonképpen „privat passzióból” csinálta kémiai nyelvújítását. Nem is jelent meg az soha sehol, de ő ezt használhatta előadásain, mert a gyógyszerészhallgatók szakdolgozataiban és a kollégák kritikáiban fennmaradt. A gyógyszerészet akkor olyan, egyetemen történő, de egyetemi diplomát nem adó stúdium volt, ahol magyarul is előadtak.

Mások is találtak ki új elnevezési rendszereket, bár a legtöbb Schuster nyomdokait követte. A már említett Nendtvich Károly főnöke halála után látott hozzá saját rendszere kidolgozásához. Nekiállt, hogy javítsa a rendszert, amelyet azért sok kritika is ért a sok dicséret mellett. Bugát Pál személyében lelkes partnert talált, aki az elméleti orvostan tanára volt a pesti orvosi karon. Id. Szily Kálmán 1879-ben a Természettudományi Közlöny hasábjain éles hangú kritikát írt a természettudományi műnyelvről. A 19. század második felére ezek a törekvések már idejétmúltakká váltak. Így írt Bugátról: „Megismerkedvén Schuster faragványaival... egy borzasztó terv és ennek nyomán egy herostratosi elhatározás született meg a fiatal tanár agyában. Megtalálta, mint mondta, élete czélját, ő a magyar irodalom számára teremt egy külön természettudományi nomenklaturát, függetlent attól, mellyel az egész világ természettudósai élnek, kiirt minden idegen származású ... szót... Lelke egész hevével, agitátori talentuma teljes erejével fogott e szörnyű munkához. Gyűjtötte, halomra csinálta és csináltatta a szem nem látott, fül nem hallott szavakat, s mint tanár, fordító és szerkesztő terjesztette azokat...”

Bugát Pál (1793-1865) valóban kiváló szervezői képességekkel rendelkezett. Ő alapította a Magyar Orvosi Tár című folyóiratot 1831-ben, továbbá a tudományos életünkben olyan nagy jelentőségre szert tett Királyi Magyar Természettudományi Társulatot (1841). Lelkesen részt vett az 1848-as eseményekben, amelynek során Országos Főorvosi kinevezést kapott. A szabadságharc bukása után viszont még katedrájától is megfosztották.

Harmadik nyelvújítóként Irinyi Jánost kell megemlítenünk. Munkájuk eredményeképpen jelent meg 1844-ben a Természettudományi Szóhalmaz címen 40 000 természettudományos fogalom műszava, amelyben valóban rengeteg képtelen túlzás volt. A kémiai részben legkevésbé, azt Nendtvich dolgozta ki Schuster nyomán. Ő nem adott más végződést a fémeknek és nemfémeknek. Utóbbiak is -any illetve -eny végződést kaptak. Így a bróm bűzlőből büzany lett, a jód iblany, az oxigén egyszerűen éleny, a nitrogén meg légeny stb. Néha illetlennek találhatta a Schuster-féle szót, így az arzén himanyból mireny, a nikkel pedig ledéranyból alany lett.

Nendtvich a Lavoisier-féle oxidációs nomenklatúrát is átvette minden vegyületre, nem csupán az oxigén tartalmúakra. Így a HgI higiblacs, a HgI2 higiblag, az NH2 légkönecs, az NH3 légköneg, az NH4 légfelköneg, az NH4NO2 légecssavas légköneg lett. A szerves kémiát is átmagyarította, így lett a morfin szunnyal, a szalicil füzeny stb.

Nem tudni, mennyire terjedt el ez a nyelv, hiszen magyar nyelven akkor még egyetemen nem tanítottak, és kémikus se nagyon volt az országban. Talán leginkább a gyógyszerészetben terjedhetett el. Igaz, hogy a recepteket akárcsak ma, akkor is latinul írták. Mindenesetre könyvek jelentek meg ezen a műnyelven.

Nendtvich Károly nagyon meg volt elégedve az így létrehozott nyelvvel. Így írt róla: „bátran állíthatom, hogy nem bír egy európai nyelv is műszavakkal, melyek a tudomány mostani állásához képest oly rendszeresen és oly következetesen volnának kidolgozva, mint hazánk nyelve”.

Nézzük meg tehát e nyelvet egy összefüggő szövegben. Idézünk Nendtvich Károly 1844-ben megjelent Az életműtlen műipari vegytannak alapismeretei című könyvéből: „Amint már mondva volt, a cselsavas haméleg (káliummanganát) oldata cselfölsavas haméleggé (káliumpermanganát) változik, ha az ember azt vízzel felereszti vagy hevíti. A cselsav e közben cselfölsavvá és cselfölélegvízeggyé (mangándioxid-hidrát) bomlik szét, mely utóbbi sötét barna pelyhekben válik ki, az oldat pedig sötét vörös színt vesz fel... A cselfölsav a halvfölsavval (perklórsav) egy alakú. Áll 2 vegys. cseleny = 691.8 és 7 vegys. élenyből = 700. Minélfogva vegyjele Mn2O7, s vegyarányszáma 1391,8 lészen.”

Nos, azt hiszem a mai magyar kémikus bármelyik latin betűt használó világnyelvnek korabeli kémiai szövegéből többet megértene, mint a fenti magyar szövegből. Külön szótár lenne szükséges megértéséhez. A reformkor hangulatában a nemzeti buzgalom azonban elfogadtatta e nyelvezetet. Nem csak megalkotóik, mások is dicsérték, például Vörösmarty Mihály is lelkendezve számolt be róla az Akadémián.

Aztán mégis elenyészett a műnyelvű kémiai nevezéktan. Valószínűleg azért is, mert elvesztettük a szabadságharcot. Utána ugyanis tizenkét éven át németül kellett Magyarországon oktatni. Amikor a várható kiegyezés első szeleként 1860-ban újra bevezették az egyetemen és főiskolákon a magyar nyelvet, oda számos fiatal, reménybeli tudóst neveztek ki professzornak a sok esetben magyarul nem is tudó helyére. Ezek a fiatalok mint Than, Eötvös, Wartha és mások, külföldön tanulta

k. Ott pláne nem ismerhették meg a magyar nomenklatúrát. Hazatérve tehát az elemek régi, nemzetközi nevét használták katedrájukon. Nendtvich ugyan megpróbált újra magyar szaknyelven írni, de ezt már nem fogadta el a fiatalodó vegyész társadalom. Így aztán maga is feladta a dolgot.

Két elemnév azonban megmaradt. A cink műneve: a horgany tartja magát napjainkig, igaz, hogy nem a tudományban, hanem a gyakorlatban. A higanynak volt ősi neve: kéneső. Ennek azonban semmi köze nem volt sem a kénhez, sem az esőhöz, a török-csuvas eredetű könösüből származott. A kén szórész ebben nyilván megtévesztően zavarta a kémikusokat, a higany pedig nagyon jól megfelelt Berzelius 1814-ben ajánlott vegyjelének. Berzelius az elemek latin nevének első vagy első két betűjét ajánlotta vegyjelként számos korábbi, részben még az alkémiából származó rajzos vegyjel helyett. Ebben az esetben: hydrargirum: Hg: higany.

A már sokat emlegetett Nendtvich Károly 1811 Szilveszter napján született Pécsett gyógyszerész családból. Középiskoláját a híres késmárki evangélikus líceumban végezte, majd a pesti egyetemre iratkozott be, s ott 1836-ban szerezte orvosi oklevelét. Schuster János mellett lett tanársegéd. Részt vett a reformkor tudományos mozgalmaiban, alapító tagja volt a Természettudományi Társulatnak. Schuster halála után megpályázta a vezető nélkül maradt tanszéket, de mégsem ő, hanem egy bécsi magántanár, Sangaletti nyerte el azt.

A múlt század első felének gyors ipari fejlődése kvalifikált műszaki szakembereket kívánt. Ekkor jöttek létre az ún. politechnikumok. Az 1794-ben selmecbányai mintára alapított párizsi École Polytechnique-ből Napóleon csakhamar katonai főiskolát csinált, amely a mai napig működik. A civil politechnikumok bölcsője az Osztrák birodalomban volt. A legelső politechnikum Prágában működött (1806), ezt követte a gráci (1811), majd a bécsi (1814). A híres német politechnikumok ezek mintájára alakultak rendre, legelsőként Karlsruheban (1825), és aztán sorra minden német államban.

Korán felmerült Magyarországon is az óhaj egy hasonló hasznos, az ipari fejlődést szolgáló intézmény iránt. Az 1836. évi pozsonyi országgyűlésen Zemplén vármegye követe szólalt fel elsőként ez ügyben: „Miután a KK és Rr hazájok boldogsága gyarapítására s a tökéletesedés előrehaladásának eszközlésére álladóul fordított figyelmöket méltán magára vonta ama körülmény: hogy mivel még magok az emberi lelket felemelő s ennek tápláló eledeléül szolgáló szép tudományok s mesterségek is a köz javát főkép úgy eszközölhetik s annak érdemlett háláját leginkább azzal kötelezhetik le, ha az emberi ész és szorgalom találmányi minél tökélletesített alakban terjednek s fordíttatnak az életnek úgy valódi hasznára mint nemes gyönyörködtetéseire s tudva vannak a KK előtt azon számos és fényes példák is, melyeket az elhunyt Fejedelem által Bécsben, de egyebütt is a külső nemzetek által felállított közművészeti Intézetek a szép mesterségek a tökélletesedésnek veleszületett vágyától méltán ösztönzött emberi értelem és munkásság kifejlődése körében előállítottak s időnként előállítanak, méltó egyik tárgya a közóhajtásnak az, hogy a nemzeti szorgalom és a kézi művek tökéletesedésének gyarapítására s azok kipallérozásának elővitelével, a nemzet díszének és boldogságának elővitelére az ország kebelében is Mű-Egyetemi olly Intézet állíttassék fel.”

Felhívnám a figyelmet a Műegyetem szóra, mellyel itt találkozunk először. Ezt az elnevezést a József Polytechnicum 1860-tól kezdve használta, 1871-től pedig törvényesen is József Műegyetem lett a neve a mai Budapesti Műszaki Egyetemnek. Ezt tehát a világ első egyetem elnevezésű műszaki felsőoktatási intézménye. Németországban még sokáig Technische Hochschule-ként, az angol nyelvterületen Institute of Technology-ként működtek és működnek. Csak a II. világháború után kezdtek Technische Universität-ek létrejönni.

Nos, Zemplén megye javaslatát megszavazták, amely aztán felment Bécsbe királyi jóváhagyásra. Bécsben nem siették el a dolgot. Az osztrák gazdaság nem volt érdekelt a magyar ipari fejlődésben. Rendszeresen szó esett a műegyetemről a következő országgyűléseken is. Végül létrejött, de nem főiskolaként. V. Ferdinánd király leirata nyomán felsőbb ipariskola-félét alapítottak Pesten 1844-ben, amelyik József Ipartanoda néven kezdte meg működését 1846-ban. A nevét az akkor elhunyt József nádor iránti kegyeletből kapta. Hét tanszéket hirdettek meg, közte a vegytanit és az iparműtanit. Ezt pályázta meg Nendtvich, és el is nyerte. Az új iskola ideiglenesen az egyetem épületében kezdte meg működését. Tanítási nyelve magyar volt. 1848. március 15. után bevezették az egyetemen is a magyar nyelvű oktatást. Sangalettit menesztették, helyette Nendtvichet nevezték ki, aki először 1848. április 4-én tartott magyar nyelvű kémia előadást az egyetemen. Ősszel már nem indult szemeszter a hadi események miatt. A kormány távozásával Nendtvich is eltűnt a fővárosból, majd később ismét előkerült.

A Windischgrätz herceg által kinevezett igazoló bizottság Nendtvichről az alábbi véleményt adta: „Szóval és tettel nyíltan hirdette radikális demokrata forradalmi nézeteit. A politikai érzelmű hírhedt klubokban mint szónok kiváló szerepet játszott s velük most is összeköttetést tart fenn. A bukott kormány menekülése után ő is eltűnt s csak nemrég tért vissza utazásáról, mit állítólag Pécsett, apjánál töltött. Tehetséges és éppen ezért annál veszedelmesebb egyén...” Mindazonáltal nem került Nendtvich bíróság elé. Az egyetemről persze elcsapták, Sangalettit visszahelyezték, de megtarthatta ipartanodai állását. Pályája ezután összekötve haladt az Ipartanoda műegyetemmé alakulásával. 1855-ben az Ipartanodát egyesítették az egyetemi Institutum Geometricummal. Polytechnicumi rangra emelték 1850-ben. 1860-ban bevezették újra a magyar tanítási nyelvet. 1871-ben a törvényhozás átszervezte József Műegyetemmé, amelynek 1873-1874-ben Nendtvich töltötte be a rektori tisztét. Közben az iskola 1854-ben a budai várba költözött bérelt házakba, onnan 1872-ben Pestre a Két Nyúl utcába egy másik bérelt épületbe. Végül 1881-ben Nendtvich még átvehette a Múzeum körúti új Műegyetem Eszterházy utcai korszerű kémiai épületét. Ugyanazon évben nyugdíjba vonult. 1892. július 6-án hunyt el. Sírja a Kerepesi temetőben áll. Nendtvichet 1845-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választotta. 1854-ben megjelent A vegytan elemei című tankönyve több kiadást ért meg, és korszakának legsikeresebb magyar kémia könyve volt. Magyarország kőszén előfordulásait szisztematikusan analizálta. Magyarország legjelesebb kőszéntelepei című könyve (1851) e téren úttörő jelentőségű volt.

forrás: http://www.tankonyvtar.hu/kemia/magyar-kemia-080903-293

vissza

 

 

 

Az alkémia Magyarországon

Amikor őseink letelepedtek a Kárpát-medencében, az alkémia már több mint ezeréves múltra tekintett vissza a Közel-Keleten. Az európai arab hódítások következtében éppen átszivárgóban volt e rejtélyes tevékenység a keresztény Európába. Mint annyi más nyugati jelenség, az alkémia is késve jelent meg nálunk. Magyarországon akkor virult legjobban, amikor máshol már hanyatlóban volt. Nem voltak igazán neves alkémistáink, mai nyelven azt mondhatnám: nem voltak „főfoglalkozású” alkémistáink, csupán kedvtelésből tevékenykedők. Ezért csak röviden foglalkozunk velük.

Az első emlék ez ügyben egy pápai leirat, amely 1273-ban megtiltotta a budavári domonkosoknak, hogy alkémiával foglalkozzanak. Ebből ugyan még nem következik, hogy ott valóban folytak kísérletek, mivel ez általános pápai tiltás volt, amely Európa valamennyi domonkos klastromának szólt.

Az egyháznak az alkémiához való viszonya nem volt egyértelmű. Számos pápai határozat tiltotta a művelését, ugyanakkor számos kolostorban foglalkoztak vele, és a leghíresebb alkémisták a papok közül kerültek ki. Nálunk például Oláh Miklós (1493-1568) esztergomi érsekről állították, hogy alkémiával foglalkozott volna. Lippay György (1600-1666) prímásról viszont biztosan tudjuk, mert fennmaradt egy alkémiai kézirata. Maguk az alkémista szövegek gyakran igen zavarosak, és nehezen értelmezhetőek. Ez a szakma mindig és tudatosan titokzatoskodott, ami az alkémisták működésében ősi egyiptomi örökség.

Hazai aranycsinálóink között előkelő civil személyeket is találunk. Így például Zsigmond király feleségét, Cilley Borbálát, aki özvegységében egy csehországi várban foglalkozott alkémiai kísérletekkel. Állítólag sok embert be is csapott hamis aranyával. Azt is beszélik, hogy II. Ulászlót is érdekelte az aranycsinálás, nem is lett volna csoda, hiszen az ő korában a királyi udvar állandó pénzzavarral küzdött. Egyesek szerint az ő udvarában élt Melchior Miklós, a legnevesebb magyar alkémista. Egy 1617-ben Frankfurtban megjelent könyv tizenkét nemzet leghíresebb alkémistáit ismertette, s ezek képeit címlapján ábrázolja. Ungarns elnevezés alatt található Melchior Cibinensis neve és arcképe. Cibinensis szebenit jelent, tehát köze lehetett az erdélyi Nagyszebenhez, vagy a szepességi Kisszebenhez. Ennél többet aztán nem is tudunk róla. Többet tudunk viszont Johannes Bánfi Huniades nevű hazánkfiáról, vagyis az 1576-ban Erdélyben született Bánfihunyadi Jánosról, aki Londonban élt, matematikát és alkémiát tanított a Gresham College-ben.

Magyarországon a 18. század volt az alkémia fénykora. Főleg kastélyokban művelték ambiciózus főurak és pincékben ügyes csalók. Mária Terézia 1768-ban rendelettel tiltotta meg az alkémiai tevékenységet: „Minthogy felséges Asszonyunk kegyesen azt óhajtja, hogy a közjó szempontjából az összes alkémisták, bármiféle rangúak is, napfényre kerüljenek, mint akik az ország lakosait a nyereségszerzés különféle ürügyei címén becsapják és őket gyakran a tönk szélére juttatják és hogy a laboratórium felállításától és segítőtársaknak felfogadásától eltiltassanak, a családoknak ebből eredő és már gyakran szomorú példákon tapasztalt végromlásának elhárítása céljából érceknek, fémeknek és félfémeknek magánúton való olvasztása, kiválasztása és desztillálása ezennel megtiltatik. Ennek a tilalomnak a megszegői, ha külföldiek vagy nem nemesek, vagyonuk és a műveleteknél használt anyagok elkobzásán kívül bezárással büntessenek meg. Nemesek és mágnások másként büntetendők.”

Ám e rendeletnek nem lehetett nagy hatása, hiszen az alkémiáról írt első magyar nyelvű nyomtatott könyv írója éppen Mária Terézia bécsi udvarában élt. A magyar nemesi testőrség tagja volt, azé a testületé, amely különösen fogékonynak mutatkozott a felvilágosodás korszerű eszméinek befogadására, s amely testületnek jelentős szerep jutott a magyar irodalomban. Az alkémia könyvet író egykori testőr Bárótzi Sándor (1735-1809), maga is jelentős prózaíró volt, főleg franciából fordított. Az alkémiával Bécsben egy Székely László nevű alezredes révén került kapcsolatba, aki sikkasztásai fedezésére lázasan igyekezett aranyat készíteni, s ebbe bevonta Bárótzit is. Ettől kezdve az alkémia töltötte ki utóbbinak minden idejét. „30 év alatt olykor-olykor én is gyakoroltam magam benne, némely tapasztalásaim magamnak is voltanak, melyek e tudomány valóságáról tökéletesen meggyőztenek” – írta idős korában. Makacsul védte e mesterség igazságát abban a korban, amikor az alkémiát már nem vették komolyan. Ezredesként ment nyugdíjba, 1809-ben karácsony estéjén halt meg. Kazinczy Ferenc így írt barátjáról: „Maradjon a szegény Bárótzi a maga Alchemiájával, mely neki soha nem csinál aranyat.” A szintén testőr és szintén író Kisfaludy Sándor meg így jellemezte: „Bárótzi egy vénsége vagy természete miatt oly csodálatos, az ifjúságot kerülő s leszóló s viszont az ifjúságtól került és minden másoktól kacagott, testre, lélekre nézve kellemetlen ember s fösvény, öreg alkémista volt, hogy társaságát minden kerülte.”

1810-ben, tehát már halála után jelent meg Bécsben Bárótzi említett könyve A mostani Adeptus vagy is a szabad kőművesek valóságos titka címen. Ez tulajdonképpen egy francia könyv fordítása, amelyhez 70 oldalas előszót írt, kifejtve benne saját nézeteit az alkémiáról. Védőirat volt ez az ősi mesterség igazsága mellett. Bár nem tagadta, hogy voltak csalók az alkémisták között, „de azért nem kell a gyerekeket a feredővel együtt kiönteni, a valóságos filozófusokat sofistákkal egy sorba tenni”. Igaza bizonyítására felsorolta mindazokat az alkémista legendákat a sikeres aranycsinálásról, amelyekről oly bőven szólt a fáma. Azt például, hogy Raymondus Lullus, a 14. századbeli híres spanyol alkémista a saját maga csinálta aranyból bőven adott Edward angol királynak, aki pénzt veretett az arabok elleni kereszteshadjárat szervezésére. A király azonban ezt az aranyat végül a franciák elleni háborúra fordította. De Isten megbüntette álnokságáért, és a háborút elvesztette. Úgy látszik, az alkémista arany csak igazságos ügyet szolgált.

E gondolatsor befejezéséül említsük meg, hogy azért az alkémia nagyon szívósnak bizonyult. Az alkémisták sok embert tévesztettek meg, köztük számos uralkodót. Nekik többnyire pénzre volt szükségük, és az alkémista legkönnyebben bennük találta meg mecénását. Ám azért mégis figyelemreméltó, hogy az utolsó uralkodó, aki alkémista szélhámosok csapdájába esett, I. Ferenc József, Ausztria császára és Magyarország királya volt. Amikor az eset történt, már gyorsvonat járt Bécs és Budapest között. 1867-ben kereste fel őt három dallamos nevű spanyol úr, és előadták, hogy birtokában vannak egy eljárásnak, amelynek segítségével higanyból aranyat lehetne készíteni, ha a még szükséges kísérleteket finanszírozná az uralkodó. A király végül is megengedte, hogy a pénzverdében kísérletezzenek. Két éven át folytak a kísérletek, közben jelentős mennyiségű pénzt vettek fel költségeikre. Két év múltán a király megunta a dolgot, vagy hallgatott tanácsosaira, és minden feltűnés nélkül kitoloncolták az alkémista urakat. Ferenc József, úgy látszik, szégyellte, hogy becsapták. Nem is került nyilvánosságra az ügy, csak a monarchia bukása után a titkos irattárból.

forrás: http://www.tankonyvtar.hu/kemia/magyar-kemia-080903-283

vissza

 

 

 

 

Kémia a közéletben

Az első tudományos szándékú, bár inkább ismeretterjesztő folyóirat az 1789-1792 között kiadott Mindenes Gyűjtemény volt. Ezt követte hasonló szellemben az Erdélyi Múzeum (1814-1818) és a Tudományos Gyűjtemény (1817-1841). A Tudományos Akadémia első, folyóiratnak tekinthető természettudományos kiadványa 1861-től jelent meg a Mathematikai és Természettudományi Közlemények, 1882-től 1944-ig Mathematikai és Természettudományi Értesítő címen. A Természettudományi Társulat ismeretterjesztő folyóirata az igen sikeres és népszerű Természettudományi Közlöny 1869-ben indult meg, és ugyan A Természet Világa címen, de folyamatosan napjainkig megjelenik.

Annak a lapnak az első száma, amelyiknek címében a kémia fogalma szerepelt, 1863 januárjában látott napvilágot Vegyészet és gyógyszerészet címen. Kiadója Felletár Emil (1834-1917) gyógyszerész volt. Budapesten végezte tanulmányait, 1869-1879 között a kémiai technológia előadójaként működött a Kereskedelmi Akadémián, 1881-től az újonnan létrehozott Országos Művegyészeti Intézet vezetője lett. Ez az intézet, hazánkban elsőként a törvényszéki vegyészeti vizsgálatokat végezte. Az első e tárgyú hazai könyvnek is Felletár Emil volt a szerzője, Jahn Józseffel közösen, 1897-ben jelent meg A törvényszéki chemia elemei címen.

Felletárnak kiadói tevékenysége nem volt tartós. A kéthetenkénti megjelenést ígérő újság pénz híján kilenc hónap múlva megszűnt.

Tartósabb lett a kolozsvári egyetem kémia professzorának törekvése magyar nyelvű kémiai tudományos folyóirat indítására. 1882-ben jelent meg az általa szerkesztett Vegytani Lapok első száma. Kolozsvárt nyomták a Magyar Polgár könyvnyomdájában. Kolozsvár érdemei vitathatatlanok a magyar kémiai publikációs tevékenység történetében. Emlékezzünk rá, hogy az első magyar nyelvű kémia könyv, Nyulas Ferenc műve Az Erdélyországi orvosi vizeknek bontásáról ugyancsak Kolozsvárt jelent meg „Hochmeister Márton által a kiadó (tehát Nyulas) költségével 1800”.

A kolozsvári egyetemi professzor, Fabinyi lapja is saját költségen jelent meg. A folyóirat első száma ilyen beköszöntővel indult:

„Tisztelt Szaktárs Urak! A magyar vegyészek magyar vegytani szaklappal nem bírnak. Kísérletemmel ezt a hiányt óhajtanám pótolni. Célja a magyar eredeti dolgozatoknak részletes, a külföldi vegytani irodalom minden fontosabb jelenségének pedig kivonatban való lehető gyors közlése.

A vegytant művelők közül nálunk csak igen kevesen vannak azon előnyös helyzetben, hogy a nagy számú és drága külföldi vegyi szaklapokkal rendelkezhessenek. Saját kutatásaik ez oknál fogva rendkívül meg vannak nehezítve, sőt bizonyos irányban csaknem lehetetlenné téve. A vegytan naponkénti haladásáról és vívmányairól csak akkor, s így csak töredékesen nyerhetnek némi tudomást, s ha még alkalmas körülmények közt éltek – a tudomány lelkesült előharcosaihoz tartoznának is, halkan észrevétlenül, de szigorú következetességgel mindinkább az arrie-garde felé kényszerülnek elmaradozni.

Velük a tudomány általában, a hazai tudomány pedig aránytalan mérvben veszít. Ezen a bajon lehetőleg segíteni e vegytani szaklap főfeladata lenne. Föltárván és megvilágítván azon teljes virágzásban álló életet, melyet a külföld vegytani téren kifejt, mely nagykulturális jelentőségében a nemzeti fölény egyik hatalmas tényezőjévé vált, kell hogy erélyesebb törekvést ébresszen mi nálunk is s áldásos gyümölcseit hazánkban is érleltesse meg. Hogy ehhez a „Vegytani Lapok” hozzá járulhassanak, folytonos érintkezést fognak fenntartani a külföld vegytani gondolkodásával, eszméivel és törekvéseivel s meg fogják könnyíteni az áttekintést a vegytani kutatás különböző ágai fölött. Havonként fog megjelenni, július és augusztus kivételével. Előfizetési ára egy évre 4 frt.”

A lap a beköszöntőnek megfelelően önálló magyar tudományos cikkek mellett külföldi folyóiratszemlével is rendelkezett. E lap hét éven át jelent meg, aztán csendesen megszűnt.

Than Károlyé a harmadik kísérlet, amelyik végre sikeresnek bizonyult. A Természettudományi Társulat kémia-ásványtani szakosztályának kiadásában jelent meg Than buzgólkodásának eredményeképpen a Magyar Chemiai Folyóirat első száma 1895-ben. A szerkesztőbizottság elnöke Than Károly volt, első szerkesztője Winkler Lajos professzor, a szerkesztőbizottság tagjai a magyar kémiai tudomány korabeli élvonalát jelentették. Alapítói „azok akik egyszer s mindenkor legalább 100 forintot (200 koronát) készpénzben vagy névértékű papírokban adományoznak létesítésére, melyért élethossziglan egy példányát kapják”. (Abban az évben vezették be a forint helyett a koronát Ausztria–Magyarországon, az aranyalapra való áttérés következményeként.) E folyóirat ugyan gyakran került a történelem révén kritikus helyzetbe, de túlélte a válságokat, és 1995-ben már századik születésnapját ünnepelhette.

1906-ban a Vegyészeti Gyárosok Országos Szövetsége indította meg a Vegyészeti Lapokat, amely inkább kereskedelmi folyóirat lett, bár technológiai cikkeket is közölt. A Magyar Chemikusok Egyesülete 1910-ben alapított újságja, a Magyar Chemikusok Lapja inkább érdekvédelmi és kémiai tárgyú összefoglaló közleményeket publikált. Az első világháború után néhány évig szünetelt, majd újra indult és napjainkig változatlanul megjelenik.

A társadalomba a nők is beletartoznak, a tudomány társadalmába is. Ez természetes számunkra, habár még ma sem valósult meg tökéletesen. Korábban pedig egyáltalán nem volt természetes. A nőknek ezért az egyenjogúságért keményen meg kellett küzdeni. Minden lépcsőfokért, kezdetben azért, hogy részt vehessenek az oktatásban, később hogy középiskolába járhassanak, legvégül az egyetem látogatásának jogáért. Minden országban külön-külön meg kellett vívniuk ezt a harcukat. És tudjuk, hogy számos része van a világnak, ahol sok mindenhez még ma sincs joguk. Még a fejlett Svájc is csak nemrégen adta meg a nőknek a választójogot.

Nálunk sem volt egyszerű. Itt is, mint mindenütt, sok ellenzője volt annak, hogy a nők egyetemre járhassanak, diplomát szerezhessenek. Idézem Trefort Ágoston vallás és közoktatási miniszter álláspontját, akinek nevéhez a magyar felsőoktatás számos korszerűsítése fűződik. Véleménye szerint ezek a hivatások „egész embert kívánnak, összes szellemi és testi erejével, s egész idejével elvonnák a nőt rendeltetésétől”. Befejezése a gondolatmenetnek: „az én hozzájárulásommal, bármennyire óhajtom is a női oktatás emelését, egyetemek a nők számára megnyílni nem fognak” (1881). Vagy egy parlamenti képviselő aggodalmát a női orvosokkal kapcsolatban: „el kell készülve lenni az orvosi pályára lépő nőknek, hogy fokozatosan elveszítik nőiességük minden külső jelét és valami definiálhatatlan lényekké alakulnak át...”

Az egyetemi kapuk csak fokozatosan nyíltak ki a nők előtt. Wlassics Gyula minisztersége alatt, 1895-ben a nők tanulását az orvosi és bölcsészeti karokon esetről-esetre, az illetékes egyetem javaslatára a minisztérium engedélyével tették lehetővé. A jogi kar csak 1917-ben nyílt meg a nők számára. A Műegyetem kapui a Tanácsköztársaság idején egy pillanatra megnyíltak, majd gyorsan be is csapódtak. 1927-ben engedélyezték az építészmérnöki karra nők felvételét, maximum 5 százalék erejéig, feltéve, hogy a férfi jelentkezők nem töltik be az egész létszámot. A vegyészmérnöki kar csak közel tíz év múlva nyílt meg a nők előtt, a többi egyetemi kar csak a második világháború után.

Az első vegyészdoktori diplomát a Tudományegyetemen 1910-ben szerezte meg Kovács Laura hallgatónő, az első vegyészmérnöki oklevelet pedig 1939-ben Pogány Judit, aki történetesen egy műegyetemi fizika professzor lánya volt.

Nemcsak az egyetem, a tanulás lehetősége, még az is vita tárgya volt sokáig, hogy nők tagjai lehetnek-e tudományos egyesületeknek, ám ez a kérdés hamarabb megoldódott. A Természettudományi Társulat szintén évtizedes ellenállás után már 1873-tól kezdve hozzájárult nők taggá választásához.

forrás: http://www.tankonyvtar.hu/kemia/magyar-kemia-080903-297

KÉPGYŰJTEMÉNY http://www.tankonyvtar.hu/kemia/magyar-kemia-080903-315

vissza

 

 

 

Híres kémikusok

     Born Ignác

     Burger Kálmán

     Furka Árpád

     Görgey Artúr

     Gsell János

     Gyarmati László

     Avram Hershko

     Hevesy György

     Ilosvay Lajos

     Kitaibel Pál

     Martinovics Ignác

     Noszál Béla

     Náray-Szabó István

     Oláh György

     Polányi János

     Antoine Jérôme Balard

     Robert Wilhelm Bunsen

     Dmitrij Ivanovics Mengyelejev

     Kazimierz Funk

     Antoni Grabowski

     Henri Moissan

     Hermann Emil Fischer

     Jacobus Henricus van 't Hoff

     Johan Gadolin

     Frederick Soddy

     Andreas Marggraf

     Paul Traugott Meissner

     Alfred Nobel

     Ronald George Wreyford Norrish

     Paul Lauterbur

vissza

 

 

 

Híres magyar kémikusok

Annau Ernõ (1901–)

Austerweil Géza (18821964)

Balló Mátyás (18441930)

Balló Rudolf (18841969)

Bánfihunyadi János (15761646)

Bárótzi Sándor (17351809)

Bereczky Endre (18961973)

Bél Mátyás (16841749)

Bittera Gyula (19831970)

Bognár János (19161972)

Born Ignác (17421791)

Bródy Imre (18911944)

Bruckner Győző (19001980)

Buchböck Gusztáv (18691935)

Bugarszky István (1868-1941)

Burger Kálmán (19292000)

Buzágh Aladár (18951962)

Cholnoky László (18991967)

Csermely Péter (1958-)

Csűrös Zoltán (1901-1979)

Dévényi Tibor (19272003)

Erdey László (1910-1970)

Erdey-Grúz Tibor (18991972)

Fabinyi Rudolf (1849-1920)

Fehér Miklós (1960–)

Földi Zoltán (18951987)

Freund Mihály (18891984)

Furka Árpád (1931–)

Gál Sándor (1933–)

Gerecs Árpád (19031982)

Görgey Artúr (18181916)

Győry István (18611954)

Hardy Gyula (1928-1988)

Hatvani István (1718-1786)

Hága László (1920-1968)

 

Müller Sándor (19031966)

Náray-Szabó Gábor (1943–)

Náray-Szabó István (18991972)

Neumann János (19031957)

Nyulászi László

Oláh György (1927–)

Pfeifer Ignác (18681941)

Plank Jenő (18901974)

Polányi Mihály (18911976)

Preysz Móricz (18291877)

Proszt János (18921968)

Pungor Ernő (19232007)

Purmann Jenő (19111974)

Putnoky László (18881948)

Rebek Gyula (Julius Rebek 1944–)

Schay Géza (19001991)

Schmlek Elemér (18931964)

Schulek Elemér (18931964)

’Sigmond Elek (18731939)

Szabó Zoltán (1908–)

Szarvas Pál (19101986)

Somorjai Gábor (1935–)

Strausz Ármin (19181936)

 

Hencsei Pál

Hevesy György (18851966)

Hidvégi Máté (1955-)

Ilosvay Lajos (18511936)

Imre Lajos (19001974)

Irinyi János (18171895)

Inczédy János (1923–)

Jacquin Miklós József (17271817) kémikus

Jakobey István (1901–1971) vegyészmérnök

Jámbor Béla (1917–1971) biokémikus

Jancsó Aranka (1922–1981) farmakológus

Jancsó Miklós (1903–1966) farmakológus

Jendrassik Loránd (1896–1970) orvos, klinikai kémikus

Jordán Károly (1871–1959) matematikus, vegyészmérnök

Kabay János(18961936)

Kennedy P. József (1928)

Kerekes Ferenc (17991850)

Keresztes Mihály (19101973)

Kereszty György (18851937)

Konek Frigyes (18671945)

Korach Mór (18881975)

Kosutány Tamás (18481915)

Kováts Ervin (1927) svájci magyar kémikus, vegyészmérnök, az MTA tagja

Kováts Mihály (17621851)

Lányi Béla (18941968)

László Antal (19221982)

Lengyel Béla (18441913)

Lengyel Béla (19031990)

Lengyel Béla (19401990)

Lipovetz Iván (19161997)

Loczka Alajos (18921972)

Loczka József (18551912)

 

Szabó Zoltán Gábor

Szebellédy László (19011944)

Széki Tibor (18791950)

Szent-Györgyi Albert (18931986)

Than Károly (18341908)

Török Tibor (19141999)

Tőrő Imre

Vajta László (19201979)

Vámos Endre (1921-1987)

Vándor József (18971955)

Varga József 18911956)

Vargha László (19031971)

Vinkler Elemér (19091996)

Varsányi György (1921–)

Wágner Dániel (18001890)

Wartha Vince (18441914)

Winkler Lajos(18631939)

Winterl József Jakab (1739-1809)

Wolf Emil (18861947)

Zechmeister László (18891972)

Zemplén Géza (1883-1956)

Zrínyi Miklós (1949–)

 

 

vissza

 

 

Nobel-díjas kémikusok

Adolf von Baeyer

Ahmed Zewail

Arne Tiselius

Avram Hersko

Dorothy Hodgkin

Ernest Rutherford

Francis William Aston

Frederick Sanger

Frederick Soddy

Friedrich Bergius

Fritz Haber

Fritz Pregl

Frédéric Joliot-Curie

George Porter

Gerhard Ertl

Henri Moissan

Hermann Emil Fischer

Hevesy György

Ilya Prigogine

Jacobus Henricus van ’t Hoff

Karl Ziegler

Kary Banks Mullis

Linus Pauling

Marie Curie

Martin Chalfie

Oláh György (kémikus)

Otto Hahn

Paul Karrer

Polányi János

Roger Kornberg

Ronald Norrish

Svante August Arrhenius

Vincent du Vigneaud

Vladimir Prelog

Walther Hermann Nernst

Wilhelm Ostwald

William Ramsay

Zsigmondy Richárd

 

 

vissza